Reptérnézőben

A minap épp panaszkodtam Balunak, hogy milyen unalmas az életünk. Egész nap meló, 8-kor hazaérek,  aztán vacsi majd tente ... és nincs semmi jó sztorink vagy bármi említésre méltó, amit a blogra tehetnénk.. Nos, sajnos imám meghallgatásra lelt, ugyanis a Budapest – Genf hazautam enyhén félresikerült.

Kisebb késéssel értünk Münchenbe, ahol amúgy is elég neccesnek tűnt az átszállásom, lévén, hogy 40 perc volt papíron a genfi csatlakozásig. 1000 méteres, tipegőben futott rekordomat megdöntve beestem a kapuhoz, ahol meglepve láttam, hogy nem Genf, hanem Amszterdam van kiírva mint úti cél. Már nagyban gratuláltam magamnak ahhoz, hogy sikerült így benéznem a kaput és lekésnem a gépem, amikor feltűnt, hogy mások sem értik, hogy miért Amszterdam van kiírva.
A problémát rendkívüli hozzá nem értéssel kezelő személyzet ahelyett, hogy bemondta volna, mi a helyzet, szépen egyesével sorba állítottak minket, hogy mindenkinek elmondják külön-külön, hogy a genfi járatot törölték és át kell mennünk a service deskhez, hogy megnézzék, milyen lehetőségeink vannak a továbbutazásunkra.

Szerencsémre a következő és egyben utolsó genfi járat már betelt , így nem tudtak péntekre jegyet adni első körben. Mivel csütörtök éjjel a késői Pestre érkezésem miatt csak 5 órát aludtam és mert amúgy sem vagyok a türelem mintaképe, sikerült egy hatalmas hisztit levágnom. A jó öreg ’újdonsült várandós’ szerepébe bújva, toporzékolva adtam elő a magas hormonszintnek betudható  kismama-dührohamot. Bár nem tudom, hogy az intenzív pocaksimogatás mennyiben járult hozzá a sikeremhez, de megszántak és felraktak egy zürichi gépre, hogy majd onnan éjjel továbbrepülhessek Genfbe. (mindig is tudtam, hogy a sok macaron egyszer még szerencsét hoz nekem, hiszen a pocakom egész hiteles :) )

Szóval így jutottam haza – 28 óra alatt 5 repülés, 5 város,  5 különböző géppel (Airbus A320, Bombardier Dash Q 400, Bombardier CRJ900, Avro RJ100,  és a mumus Fokker 100, amitől azóta rettegek,  amióta múltkor beragadtam a mosdójában) .. Pozitívum azonban, hogy bár a Münchenben töltött 35 percemből 25-ben azt sem tudtam, hogy hogyan jutok haza, meglepő módon a genfi baggage claim-nél valahogyan mégis ott pompázott a bőröndöm teljes életvalójában. A fejemet tettem volna rá, hogy nem lesz meg, és unalmamban - mert hát II. Nagy Fostalicska (az új céges laptopom) nem volt hajlandó csatlakozni a VPN-emre, és így nem tudtam netezni - már azt terveztem, hogy fájdalomdíjként milyen ruhát vegyek majd magamnak szombaton.. :)

Mindezek ellenére azért nem volt rossz az út, mert a munka része jól ment, a reptéren sikerült a tervezett sminkutánpótlást beszerezni, és legfőképpen, az elutazásunkat követő napon megjelent Sötét ötven árnyalata könyv is már itt lapul mellettem és csakis arra vár, hogy elolvassam :) ..
Amit bánok az az, hogy nem tudtam senkivel sem találkozni a pár kollégán kívül, és az, hogy most már teljesen hajléktalannak éreztem magam amikor Pestre érve felismertem, hogy már nem csak, hogy Genfben nincs kecónk, csak ez az üres hodály a két ágyával és egy asztalával, de az otthoni kis lakásunk sem tűnt már a miénknek, mert olyan üres és rideg benyomást keltett azzal, hogy se a hozzánk közel álló tárgyaink, sem a hangulatot varázsoló kis virágaim nincsenek már benne .. és továbbra sincs semmi hír a jelentkezésünkről, úgyhogy jövő héten kénytelenek leszünk kicsit drasztikusabb eszközökhöz folyamodni, mert nem nagyon vagyunk hajlandóak ebben a lakásban tovább maradni..
No, de próbálunk pozitívak maradni - szombat van és süt a nap, úgyhogy ma kimozdulunk és találkozunk pár emberrel.