Üdvözlet a 40. emeletről

A világ legszebb városa címétől továbbra is messze távol álló Varsó városából jelentkezem, ahol vasárnap óta tengődöm egy rém izgalmas piackutatáson.. Bizony-bizony, a pár nappal ezelőttig még tisztán tartott és női bájjal átszőtt kiskecónk újabban legénylakássá fajult, ugyanis miután vasárnap hajnalban fájdalmas búcsút vettünk Zsófitól, délután jómagam is elrepültem Genfből. Az elmúlt napokban Laurena-n, a francia tanárunkon kívül, aki Balu mellett az elkövetkező két hétben Robit is okítja extra dózisban a francia nyelv szépségeire, más nő nem nagyon nézett az urakra...Ők persze első nap még nagyon örültek az újdonsült függetlenségüknek, és ezen felbuzdulva egy rakat tűzre való horrort megnéztek, amit mellettünk nem lehetett, azonban egy áthorrorozott éjszaka után hétfő reggelre már hiányoltak is minket :)

A fiatalokkal eltöltött 1 hét amúgy nagyon jól sikerült és nagy szerencsénkre a vihartól eltekintve a legjobb arcát mutatta városunk, de ennek élményeit és képeit majd a következő postunkban osztom meg, mert a céges gépemen nincsenek képek...

Addig is egy pár szó a varsói napokról...A meló oldala felettébb érdekes. Az első nap kisbabás családokat látogattunk és elemeztünk, ma és holnap pedig fókuszcsoportos interjúkon vagyunk az egyik piackutató cégnél.. A legfontosabb tanulsága az eddig látottaknak, hogy minden baba egy kész csoda és egytől egyig az összes egy igazi tündér :)

A mostani időjárásunk lényegesen kellemesebb a legutóbbi, -15 fokos januári kiruccanásunkénál, és bár negyedszer látva sem látom a világ közepének a várost, az elmúlt két este elmentünk megnézni az óvárost és azt kell mondjam, hogy határozottan javult Varsó megítélése a szememben.. 

Tegnap az egyik hotelalkalmazott javaslatára elmentünk egy állítólag vérbeli lengyel étterembe, ahol olyan lengyel nemzeti ételek voltak az étlapon, mint a szegedi halászlé, a magyar gulyásleves, a bécsi szelet és a skót black pudding... Származástól eltekintve isteni ételeket hoztak, na de akkora adagokat, amik egy falunak is elegek, így kemény 1,5 órás küzdelem után a nekem felszolgált fél kacsa felülkerekedett rajtam és kb. úgy küldtem vissza a tányért, hogy alig látszott rajta a pusztításom...
Mivel ennyire kiadós vacsira nem számítottunk és tele pocakkal nem jó ágyba bújni, úgy döntöttünk, hogy haza sétálunk a hotelbe, hiszen úgy gondoltuk, hogy a Marriott 50 emeletes épületét mindenhonnan ki lehet szúrni ... hát 1 óra 45 perc volt az út és nem azért, mert annyira messze van a hotelünk az óvárostól... apropó belváros.. íme a szokásos városkép, ami a szobámból elém tárul minden egyes látogatásom során.. ezúttal a 40. emeletről :)