Ezzel a héttel megkezdtük Léna bölcsibe szoktatását. Lekopogom, egyelőre egész jól haladunk, és tudjuk követni a bölcsi által előírt beszoktatási tervet. A második napon a cél az volt, hogy 1 órát legyen a gyerek benn egyedül az anyukája nélkül. Erre mikor visszatértem 55 perc távollét után, azzal vártak a ledöbbent bölcsis nénik, hogy a 'csodababa most aludt el pár perce', így a bölcsi parkjában vártam a telefonra, hogy jelezzék, Leno felkelt. Könny még nagyon nem hullott, úgyhogy nem merem elkiabálni, de talán fájdalommentes a szétválás. A cél az, hogy mire jövő csütörtökön kezdem a munkát, már egész napokat tudjuk Lénát bölcsiben hagyni, ami napi 10 óra bölcsit fog neki jelenteni.
Magyarként Svájcban lenni anyukának elég érdekes - olykor skizofrén - érzéseket hoz elő az emberben az anyaság és a bölcsikérdés kapcsán.. Ugye otthonról jön a sok-sok 'tapintatos' megjegyzés és kérdés arról, hogy 'már 6 hónaposan megszabadulsz a gyerektől?', 'hogy van szíved szegény babát ilyen piciként bölcsibe adni?', 'nem tudtál volna még 1-2 évet otthon maradni?' és 'jajj szegény Léna, édes babája de rossz lesz neki a bölcsiben!' ... Ezzel ellentétben itt a svájci és egyéb nyugati ismerőseinktől meg az jön, hogy 'wow, nem csak, hogy nem az irodából mentél szülni, de a 4 hónap szülési szabira további 2 hónapot rá is húzol?, 'Hogy akarsz így karriert, ha ennyire hosszú időre elmész szülési szabira?', 'nem vágod fel az ereidet a szülési szabival elkerülhetetlenül járó agórafóbiától?', 'nem érzed, hogy az agyad és az IQ-d zsugorodik az egész napos gügyögéstől?' Mindig kimarad a nulladik kérdés mely az összes többit megválaszolja. - Van választásom? NINCS és kész, így innentől kezdve minden további filozofálgatás irreleváns.
Amúgy őszintén, most, hogy lassan de biztosan kijutunk ebből a 9 hónapnyi rózsaszín felhőből mely életünk eddigi legszebb és legrosszabb perceit hozta, próbálunk csak előre nézni és remélni, hogy közös életünk következő fejezete még jobb lesz. Az utóbbi hónapokban megtapasztaltam milyen feltétel nélkül szeretni valakit (mert igen, annak ellenére, hogy visszamegyek dolgozni még mindennél jobban szeretem Lénát), mekkora felelősség és stressz anyának lenni (tudom, nekünk csak 1 gyerekünk van aki könnyű gyerek és jól alszik), milyen mutatvány teljesen egyedül háztartást vezetni baba mellett (tudom, egyesek akkor sem fogadnának takarítónőt ha milliárdosok lennének, de én szégyen szemre nem élvezem a magamra kötve ordító gyerekkel porszívózni a 140 nm-es kecót produkciót vagy a fogzós gyerek mellett főzni és vasalni zsonglőrmutatványt), milyen az ha napi 24 órában társaságunk van és mégis mindennél magányosabbnak érzi magát az ember..
Másként csinálnék-e valamit az elmúlt időszakból - valószínűleg mindent. Belevágnék még egyszer a külföldi gyerekvállalásba? - valószínűleg nem. Érdekel mások véleménye arról, hogy kinek milyen áldozatot kell hoznia egy családban, vagy, hogy hány gyereket vár még tőlünk? - nagyon NEM. Szégyellem a szülés utáni depressziómat? - Nem. Büszke vagyok magamra? - Nem. Viszont amikor ma a bölcsiben a 7 nevelőnő együtt gratulált ahhoz, hogy ilyen csodabánk van, mert annyira kiegyensúlyozott és boldog gyermek, 6 hónap után végre először húztam ki magam büszkén és éreztem azt, hogy talán nem rontottam el mindent annyira :) :)
"A baba a szerelmet erősebbé, a nappalt rövidebbé, az éjszakát hosszabbá, a pénztárcát kisebbé, az otthont boldogabbá, a ruhát gyűröttebbé, a múltat semmissé és a jövőt tartalmasabbá teszi." - így hangzik az az idézet, ami remélem, hogy családunk következő korszakát fogja jellemezni. Addig is örök hála Anyumnak, Edkusnak és Robinak, akik ugyan távol voltatok, de mindig összevakartatok és kihúztatok a mélyből, ahol gyakori vendég voltam anyaságom első hónapjaiban! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése